VELENCE 2.rész

MURANO & BURANO

Velence két legismertebb szigete Murano és Burano. Mindkettőt a barbárok elől menekülő Altinium római város lakói népesítették be, akik elveszett városuk hat kapujáról nevezték el a szigeteket: Murano, Burano, Mazzorbo, Torcello, Ammiana, Costanziaco. Murano először halászatból, sógyártásból és tengeri kereskedelemből élt. Természetesen később leginkább üveggyártásáról vált híressé, de a 19. századig gyümölcsöskertjei is ismertek voltak. Az üveggyártás kezdete 1291-be nyúlik vissza, amikor a velencei dózse kitiltotta az üveggyártást Velencéből, ugyanis tűzveszélyt jelentett a város épületei számára. Hamarosan Murano vált Európa első számú üvegygártójává. Leginkább üveggyöngyöket, tükröket és csillárokat készítettek itt.

A muranoi üveggyártóknak különféle privilégiumaik voltak, viszont sosem hagyhatták el a köztársaságot. Aki megpróbálta, és elkapták őt, azzal fenyegették meg hogy megölik a családját. Így is voltak páran akiknek sikerült külföldre szökniük, ahol saját üveggyárat alapítottak. A mesterség a 18. században hanyatlani kezdett, de Murano jellegzetessége a mai napig az üvegkészítés. Ezt nagyon sok helyen meg is tekinthetjük, közvetlenül a gyárakban, ahol természetesen vásárolni is van lehetőség. Igazán érdemes meglátogatni egy ilyen helyi üveggyárat (Fornace), és megcsodálni a muranoi üvegből készült remekműveket.

Burano 11 km-re fekszik Velencétől, és leginkább színes házairól, valamint csipkekészítéséről ismert. A monda szerint azért festették ilyen színesre a halászok a házaikat, hogy már messziről látszódjanak a tengeren és köd esetén könnyebben hazataláljanak, illetve a csónakjaik is ugyanolyan színűek voltak mint a házaik. A lakosoknak a mai napig engedélyt kell kérniük a városvezetéstől, hogy milyen színűre festhetik a házaikat.

Burano egy jelentéktelen kis sziget volt a 16. századig, amikor elterjedt itt a csipkekészítés. Ciprusról terjedt el, mely akkoriban velencei gyarmat volt, és hamarosan egész Európába exportálták az itt készített csipkét. Pedig a munka nagyonis igényes volt, ugyanis minden asszony egyetlen fajta öltésre specializálódott, összesen pedig 7 van, így minden darabot kézről kézre adtak, és egy darab terítőcsipke elkészítése egy hónapig is eltartott. Ma a boltokban árult csipke többsége már géppel készült.

A sziget nevezetességei közé tartozik a ferde tornyú San Martino templom a Piazza Galuppi téren és a csipkemúzeum, melyet a régi csipke készítő iskolában rendeztek be.

***NÉHÁNY ÉRDEKESSÉG VELENCÉRŐL:

- Velencével szorosan összekapcsolódnak a gondolák, a világ leggyakrabban fotózott vízi járművei. A gondolák hosszú, vékony, lapos fenekű járművek, melyeket a csatornák közt való gyors közlekedésre fejlesztettek ki. A 11. századból származnak, az első rajzok azonban csak a 15. századból maradtak fent a gondolákról. Abban az időben eléggé máshogy néztek ki, mint a mai gondolák. Egyszerűbbek, kényelmetlenebbek voltak és általában két gondolás irányította őket. A 16. században egy kis kabinjuk is volt, mely védte az utasokat a rossz időtől, és intimitást is nyújtott nekik. Mára ezt eltörölték, főként azért mert ma már inkább turistalátványosságként szolgálnak és hogy jobb legyen a kilátás. A mai gondolák kiárólag feketék, de nem volt ez mindig így... A 16. századig színesek voltak, akkor azonban hoztak egy rendeletet miszerint csak feketék lehetnek, így akadályozva meg a tulajdonosaik közti versengést. A gondolák a 17.-18. században élték fénykorukat, akkoriban 8 - 10 000 volt belőlük, mára pedig már csak alig 400 maradt. Ezeket csak a turizmusban, illetve különféle ünnepeken használják.

Érdekes a gondolák felépítése. 11 méter hosszúak, 138 cm szélesek, és 600 kg a súlyuk. Asszimetrikusak, a bal oldaluk 24 cm-rel hosszabb mint a jobb. Ez azért van hogy egy gondolás is jól tudja irányítani, anélkül hogy görbén úszna vagy megbillenne. A gondolákat kézzel készítik 8 féle fafajtából (lucfenyő, tölgy, cseresznye, dió, szilfa, mahagóni, vörösfenyő és hársfa) és 280 darabból rakják össze. Készítésük sokáig tart, és ma már nagyon kevés ilyen műhely (squeri) működik Velencében.

A gondola elején lévő dísz a ferro egyensúlyként is szolgál. A hat vízszintes vonal a hat velencei kerületet jelképezi (Sestiere), a másik oldalon lévő vonal a Giudecca szigetet, az érdekesen görbülő felső rész pedig a dózse sapkáját szimbolizálja.

A gondolásoknak pedig megvan a saját dress code-juk... fekete nadrág, fekete-fehér csíkos trikó, vagy fehér blúz, fekete zárt cipő, és sokszor hordanak széles piros masnival díszített szalmakalapot is. Saját nyelvük, jeleik, sőt még saját daluk is van, a barkarola.

- A másik amivel szintén azonosul Velence neve, az a karnevál. A karnevál szó a "carne vale" vagyis "ég veled hús" szóból származik, és a húshagyókeddig tartó időszakot jelöli. Velencében már 1296 óta ünneplik, ekkor már karácsonykor kezdődtek a mulatságok és 6 hétig tartottak. A karneválra való első utalások különféle törvényszövegekben maradtak fenn, ugyanis sok törvényszegést követtek el ilyenkor. Eredetileg a karnevál egy utcai mulatság volt az alsóbb rétegek számára. Ilyenkor ugyanis a szegény emberek a maszkok mögé bújhattak, és legalább egy rövid ideig egyenlővé válhattak a gazdagokkal. Minden társadalmi szabály megszegése megengedett volt. A ma ismert elegáns kosztümök és maszkok csak a 18. században jelentek meg. 1797-ben Napoleon betiltotta a farsangi mulatságokat, csak 1979-ben újitotta fel őket a velencei diákok egy csoportja. Azóta minden évben megrendezésre kerül, és a város legnagyobb ünnepségének számít.

Az álarckészítés nagyon népszerű volt a múltban, és az a mai napig is. A velencei maszkokat papírmaséból, textíliákból, bőrből, tollakból, kagylókból, gyöngyökből egyaránt készítik. Régen minden álarcnak megvolt a maga jelentése is. Az eredeti maszkok ára 50 - 200 euro között mozog, de természetesen bárhol kaphatunk olcsó kínai utánzatokat is, ezek 7 eurónál kezdődnek.

- A dózsék a Velencei Köztársaság legfelsőbb képviselői voltak. Nevük a latin dux szóból származik, mely herceget vagy hadvezért jelent. Először szinte teljesen korlátlan volt a hatalmuk, később azonban fokozatosan korlátozták ezt. Érdekesség, hogy a dózse hivatala nem volt örökletes, hanem az arisztokrácia választotta egész életére. A legenda szerint az első dózse Paoluccio Anafesto volt, akit a ravennai exarcha nevezett ki 697-ben. Összesen 120 dózse volt, az utolsó Ludovico Manin, aki kénytelen volt lemondani, Velencét pedig eladni Napóleonnak 1797-ben.

- Velencében a tájékozódás nem túl egyszerű. Térkép alapján meg se próbáljuk. A leghíresebb nevezetessegék, mint a San Marco, Rialto, Accademia, Ferrovia, Piazzale Roma irányát azonban sárga vagy fehér alapon lévő nyilak mutatják. Az utcák és terek neveit fehér alapon fekete feliratú táblák jelzik. És hogy mi micsoda? A calle utca, a rio vízi út, a fondamenta kanálisra néző utca, a riva a Grand Canal melletti utca, a campo tér, a campiello terecske a ponte pedig híd. És még valami... a házak számozása pedig egy rébusz, amit még a helyiek sem képesek megfejteni!

- Ha Velencében járunk, meg kell említenünk az ún. acqua alta-t is, a magas vizet. Velencét szeptembertől áprilisig rendszeresen elárasztják az árvizek. Egy évben lehet 5, de akár 50 árvíz is. A lakosok már megtanultak ezzel együttélni. Amikor megemelkedik a vízszint, megszólalnak a szirénák, az utcákon, tereken pedig pallókat emelnek, amiken közlekedhetnek az emberek.

- Velence a legnagyobb európai város ahol nem közlekednek autók, és mégis be tudja tölteni egy 21. századi modern nagyváros szerepét. A városba hajóval lehet eljutni Punta Sabbioniból, vagy a szárazföldön autóval, busszal, vonattal a Ponte della Liberta hídon keresztül a Piazzale Roma állomásig, vagy repülővel a Marco Polo repülőtérre, mely 13 km-re található Velencétől. Velence fő közlekedési eszközei a vaporettok, melyek a vizibuszok szerepét töltik be. Megemlíthetjük még a traghetti-t, mely üres gondola, és arra szolgál hogy a Canal Grande néhány helyén átjuthassunk az egyik oldalról a másikra. Velencében mindenki a vízen közlekedik: a taxisok, a rendőrség, a mentő, a szemetesek, de még úszó piaccal és hallotashajóval is találkozhatunk.

- Velence házai több millió tölgyből és vörösfenyőből készült cölöpre épültek, melyek az alpesi erdőkből származnak. A cölöpök szorosan egymás mellé vannak beverve az agyagos tengerfenékbe 8 méteres mélységben. Itt a víz már nem tartalmaz oxigént, így a fa nem rothad el. A cölöpökre vízszintes deszkákat fektettek, a házak alapjait pedig isztriai mészkő alkotja. Az épületek falát vízhatlan vakolattal fedték be. Még egy érdekesség... az omladozó házakat nem hanyagságból nem újítják fel az emberek, hanem azért mert szigorú szabályok vonatkoznak rá. Csak egy speciális stukkóval lehet őket bevakolni, minden más lepotyogna a levegő magas pára és sótartalma, valamint a szeles időjárás miatt, és ez a járőkelőkre is veszélyt jelentene...

- Velence múltjához kapcsolódnak a kurtizánok is, akiknek gyakorlati jelentőségük is volt. Ne a mai értelemben vett prostikat képzeljünk el, hanem olyan nőket akik a befolyásos férfiakat szórakoztatták, hasonlóan a japán gésákhoz. Előkelő, művelt hölgyek voltak, akik általában a művészetekhez is értettek. Mivel a középkori Velencében egyre jobban elterjedt a homoszexualitás, a város lakosai pedig féltek hogy kihal a népük mert nem lesz utánpótlás, ezért támogatták a kurtizánokat is. A homoszexualitást ráadásul halállal is büntethették egészen a 15. századig. A legismertebb kurtizán Veronica Franco volt, akinek az életéről film is készült (Velencei kurtizán).

- Velence a középkorban a kultúra és a kulturális élet központja volt. Sok híres festő élt és dolgozott itt, mint Bellini, Tiziano, Tintoretto és Veronese, valamint saját festői stílus is kialakult itt - a velencei iskola. Velence híres szülöttjei Antonio Vivaldi zeneszerző, Canaletto tájképfestő, Giacomo Casanova, Carlo Goldoni drámaíró, és Marco Polo utazó is. De élt itt Dante, Petrarca, Goethe, Thomas Mann, Percy Bysshe Shelley, Hemingway, Nietzsche, Wagner, Stravinskij is.

A velencei karneválon kívül a legismertebb fesztiválok a városban a Velencei Biennálé, a velencei filmfesztivál Lidon, és a történelmi Regatta.